Képesek vagyunk még hinni?

Napok óta töprengek azon, hogy most kampány van e vagy sem. Olvasom a hírportálokat, figyelem a párthonlapokat, a televíziót, de csend honol. Van ugyan némi szarkenegetés, de korántsem olyan mértékű, mint ilyenkor megszokott. Lendvai Sipánka szokás szerint retteg, Orbán Tábornok Úr felébredt a téli álomból és naponta ad interjúkat, szép csendben rabosítanak lassan minden fővárosi fejest, Demszky még nagyobb hülyét csinált magából és még sorolhatnám a végtelenségig, de felesleges.

Csak én érzem így vagy valóban belefásult a magyar közvélemény a politikába, a mindennapokba és a megalázásba? Lassan ott tartunk, hogy agyonvernek mellettünk az utcán 1-2 tüntetőt és észre sem vesszük. Az emberek nagy része már érdektelen. Annyira lefoglal minket a mindennapi túlélésért folyó küzdelem, hogy teljesen kivonjuk magunkat a világból. Imitt-amott van még egy kis „zsidózás”, meg „náczizás” az interneten is, de már az sem a régi. Elveszett a hév, a lendület. Alig vannak már érdemleges viták, csak pofozgatjuk egymást. Ezerszer és ezerszer végigrágott, kibeszélt és már rég megemésztett témák kerülnek elő a beszélgetések során. A frontok már sok évvel ezelőtt kialakultak és mindenki a saját igazában hisz rendíthetetlenül. Ugyan vannak „népvándorlások” egyik pártból a másikba, de ezek csak időlegesek, az emberek egy része dühből alakítja ki a véleményét és nem meggyőződésből. Beteg a nemzet, az ország ezer sebből vérzik és lassan az embereket ez nem is érdekli. Mindenki bezárkózik a maga kis világába és nem akar már beengedni másokat. Persze tudjuk, hogy esélyes a Fidesz a 2/3-ra és a Jobbik is be fog kerülni a parlamentbe, de kikopott a lelkesedés, hiába tudjuk, hogy minden bizonnyal jobbra fog fordulni a sorsunk ezáltal.

Nem vagyok kifejezetten nagy versrajongó, de nem is vetem meg a költeményeket. Kicsit kutattam és találtam egy számomra eddig ismeretlen verset (ha szégyen, ha nem: így van), amit szeretnék megosztani veletek. Az utolsó 2 versszak pedig mintha csak ma íródott volna és megerősít abban, hogy van okunk bízni és reménykedni.

PETŐFI SÁNDOR: A MAGYAROK ISTENE

Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.