2010.04.01. 07:45
Levél Anyámnak
Drága Anyám!
Életem sorsfordulóhoz érkezett. Mostanában úgy érzem magam, mint aki hosszú álomból ébredt. Lázban ég az ország, és én is lázban égek, hiszen először vehetjük igazán kézbe a sorsunkat a szocializmus megszűnése után. Igen először, hiszen a nagy felfordulás óta folyamatos kómában tartottak bennünket ennek a nagy szemfényvesztésnek a kiagyalói.
Emlékszel, hogyan éltük meg azokat a kaotikus időket? Egyik napról a másikra uramnak kellett szólítani az elvtársakat. Emlékszel például Borossnak, a „hóbagolynak” az esetére? Ahogy hitetlenkedve mesélte az ismerősöd, hogy azzal a nagy demokratával utoljára annál a nagy vendéglátó vállalatnál találkozott, ahol munkatársak voltak, és Boross volt a nagyfőnök? És amikor a hölgy személyesen megkereste őt egy problémával, vezérigazgató úrnak szólította, mire Boross kikelt magából, hogy „vegye tudomásul, én magának elvtárs vagyok”? Akkoriban sokat beszélgettünk arról, hogy furcsa módon a volt elvtársak alapítanak saját cégeket. Abban bíztunk, hogy az egész csak egy rossz álom lehet. Az emberek többsége örült, hogy van még hol dolgoznia. Sorra zártak be az üzemek, gyárak, termelőszövetkezetek. Csak örülhetett az, akinek nagy kegyesen munkát adtak az új vállalkozók. Döbbenten láttuk, hogy így fogták be az emberek száját, letaszítva a létbizonytalanság mélységébe. Igaz, kaptunk is cserébe „üveggyöngyöket”. Bekerültek az országba, addig csak nyugatról becsempészett prospektusokban látott különböző cikkek. De érezte az ember, hogy ez csak talmi csillogás. Volt az egészben valami ellentmondásos. Kinek jutott az annyit hangoztatott szabadságból? A legtöbb embert a túlélés rabjává tették. Ha ügyes voltál vagy szerencséd volt, hozhattál kintről egy használt autót, vagy bőrdzsekit. Ez alatt egymás után nőttek ki a földből a paloták. Persze ez új világ, mondtuk. Ez már a kapitalizmus.
Azóta sok esztendő eltelt. Kinek így, kinek úgy. Te nyugdíjasként bújod a szórólapokat, hogy mit hol tudnál olcsóbban megvenni. Én pedig munkavállalóként ma is csak az állásomért aggódom. Húsz év aggódás. A legtöbbünknek ez jutott. Aggódás a családért, aggódás a hazáért. Szerinted nagy szavak? Én nem hiszem. Te is láttad a televízióban azt a volt MDF-es képviselőt. Tudod, azt a Raffayt. Most történész. Elképesztő, hogy ennyi év után végre valaki elmondta közülük nyilvánosan az igazságot. Hiába tudtunk ezekről a dolgokról, nem tettünk ellene semmit. Látod, mára már az SZDSZ is széthullott, akiket mindig is idegeneknek éreztünk. Most pedig elmondta ez a történész, hogy szélsőségesek, magyarellenesek voltak, és olykor faji megkülönböztetésüket is hangoztatták. Na és az MSZP? Arcátlanul kirabolták az országunkat. És a Fidesz? Emlékszel, hogy ők is elkezdték a fosztogatást? Csak nem volt elég idejük rá.
Tudod, megcsömörlöttem ettől a sok gazembertől. Négyévente fűt-fát ígérnek, hogy felhatalmazzuk őket a szabadrablásra. Én már meguntam. Ezek már nem tudnak engem becsapni, de nem tudnak átverni az olyan új liberális menekülttáborok sem, mint az LMP. Én egy biztosabb életet kívánok végre az országunknak, neked és magamnak. Egy szebb jövőt.
Csókol szerető fiad.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
